Amikor megszűntem létezni, mint ember
Kaname-nak hívnak. Átlagos középiskolás diák vagyok. Május közepén járunk. Hétfő reggel van. Az órám, szokásához híven pontban ötkor keltett. Mint mindig, most is én ébresztettem mindenkit. Teli voltam energiával, a nap is ragyogott, aminek ekkor még nem tulajdonítottam nagy hangsúlyt május közepén.
Épp a fürdőbe indultam, de a folyosó keletre nyíló ablakánál megtorpantam. Úgy éreztem a nap kiégeti a szemem. Azt hittem csak az az oka, hogy most ébredtem és még nem szokott hozzá a szemem, hogy reggelente már a nyári napfény köszönt. A következő meglepetés akkor ért, mikor a szememhez akartam emelni a kezem. –„ez nem lehet….” gondoltam magamba. A kezem szinte vérvörössé vált a fényben, mintha millió gyémánt borítaná. Végigsimítottam az arcomat. A hideg futott végig a hátamon attól az érzéstől. Mintha egy jégcsapot érintettem volna magamhoz. Félve rontottam be a fürdőbe. Mosolyogva léptem a tükörhöz. –„nem létezik, hogy én…” mondtam félhangosan. A tükörből két aranysárga szem nézett rám vissza. Az arcvonásaim sokkal kiélezettebbek lettek, mintha legalább két évet aludtam volna át, a két szemfogam pedig jóval nagyobb volt a többinél és az ajkam szélén vér gyöngyözött. Nem akartam hinni a szememnek. Öltözködni kezdtem. Nem vagyok az a tipikus kondizós típus, most viszont minden izmom kb. háromszorosa volt annak, mint amilyen akkor volt, mikor tegnap este lefeküdtem. Kopogást hallottam. Az öcsém volt. –„Gyere már ki! Másnak is szüksége van a fürdőre!”. A telómra pillantottam, most vettem észre, hogy már kb. fél órája vagyok bent. Úgy léptem ki mintha minden rendben lenne. A konyhába vonultam. Megittam a szokásos reggeli kávémat, mely olyan keserűnek tűnt, hogy még két kanál cukrot dobtam bele. Mivel a családban még mindenki álmos volt, így senkinek nem tűnt fel, hogy gáz van. Feltéptem a hűtőajtót. Próbáltam valami ehető kaját keresni, de semmit nem kívántam, és már biztosan tudtam, hogy mi ennek az oka. Végül valami felvágott akadt a kezembe, amiből két szendvicset csináltam, és azzal a lendülettel, ahogy becsomagoltam őket a táskámba landoltak. Szerencsére kint nem volt túl meleg így a „kicsit fázom” indokra, feltűnés nélkül magamra tudtam kapni a kapucni felsőmet, ami védett a naptól. A suli a kis falumtól 15km-re lévő városkában volt, így minden reggel busszal járok be, már harmadik éve. A suli és a város, akárcsak a falu ahol élek, átlagos és unalmas volt. Viszont mindkét településen volt egy erdős rész. Ide szoktam lejárni, futni, levezetni a feszültséget. Minden reggel a buszmegállóban szoktam várni Kyrát az egyetlen osztálytársamat, akiben még megbízok. Ma nem. Jobbnak láttam, ha kicsit egyedül leszek. Telefonon beszéltünk. Azt hazudtam, hogy van egy kis elintéznivalóm. Szerencsére nem kérdezősködött, de biztosan észrevette a hangomon, hogy nincs minden rendben. Első óránk nyelvi óra volt, Kyra szerencsére a másik csoportba van. Mint mindig, megint én értem elsőként a suliba. Egyedül voltam az egész emeleten. Háromnegyed 8 körül járt az idő, mikor megéreztem egy illatot. Még soha nem éreztem ezt az illatot, mégis egyből tudtam, hogy kié. Lia, az a lány, akiről tudom, hogy soha nem lehet az enyém. Átlagos lány volt, nekem mégis mindenkinél többet jelentett. Kicsit alacsony, szőkésbarna haj, gyönyörű zöld szem és nagyon kedves. Az Ő vére illatát éreztem, hihetetlenül édes volt. És ahogy feljött a lépcsőn. Már láttam magam előtt, ahogy az ujjaimat végigsimítom a nyakán... még soha nem éreztem ilyen erős vágyat senki és semmi iránt. Azt mondogattam magamban, hogy mindenképp ellen kell állnom. Ekkor valaki megszólított. Az egyik osztálytársam volt, Mira.
- Nincs mit. Nincs meleged, pulcsiban mikor süt a nap?
- Értem, gyúrás után nem kéne egyből kimenned a szabadba.
- Hát, az izmodból ítélve konditeremben töltötted a szabadidőd nagy részét.
- Ja, igen, levezettem a múlthét feszültségét. Neked milyen hétvégéd volt?
- Jó, a nővéremmel voltunk bulizni.
- Na, később még dumálunk, át kéne néznem a leckét.
Más se hiányzott, most még arra is figyeljek, hogy mindenkinek ugyanazt hazudjam. Még jó, hogy a vérszomjamat reggel csillapítottam a parkerdőben pár állat vérével. Az emberi étel számomra már nem tápláló. Elég sokat tudtam a vámpírokról. Mindig is vonzott a téma, de átélni teljesen más. Úgy élni, hogy nem tudod mikor veszted el végleg az önuralmad és mikor ártasz a szeretteidnek.
Eljött az a pillanat, amitől féltem. Vége lett az első órámnak. Irány a következő. Itt már elkerülhetetlen volt a Kyrával való beszélgetés. Kyrával mindkettőnket vonzanak a vámpírok, épp ezért elég sokat tudott is róluk Ő is. Az órára becsengetés után mentem csak be. Leültem Kyra mellé.
- Mi történt? Valami baj van?
- Ha többé nem élhetném emberként az életem, akkor is kitartanál mellettem?
- Te barom, megmondtam, hogy mindig veled leszek!
- De igen! Már nem vagyok ember!
Csend következett. Ezek után minden olyan hirtelen történt, de az is lehet, hogy én bambultam el. Mire feleszméltem, azt vettem észre, hogy a kezemet fogja.
- Te hülye, mondtam már, hogy nem kell minden terhet a saját válladon cipelned, nyugodtan pakolhatsz az enyémre is.
- Te könnyen beszélsz! Tudod milyen érzés, hogy reggel arra ébredsz, hogy vért kell innod?
- Nézd, rám számíthatsz mindenben!
- Rendben, köszönöm. De Lenne egy feltételem.
- Ha bárkit veszélyeztetnék, ölj meg!
- Ne kérj tőlem ilyet! Én bízok benned. Te soha nem bántanál senkit.
- Ígérd meg, vagy felejts el örökre!
A nap hátralevő része átlagosan telt. Szerencsére senki nem vett észre semmit, csak, hogy kontaktlencsém van, és hogy sokat kondiztam a hétvégén.
Ez volt az a reggel, amikor emberi mivoltomnak végleg vége lett. Ettől a május közepi hétfő reggeltől kezdve, vámpírként kell élnem napjaimat, küzdve a vérszomjtól, és élvezni a felkínált lehetőségeket. A folyamatos hazudozás és veszély áll szemben a hihetetlen erővel, gyorsasággal és a már-már tökéletes érzékszerveimmel. Vajon meddig bírom eltitkolni az emberek elől? És mi történik, ha megtudják? És mi is történt valójában? Ez már a jövő titka.
Már több mint egy hete lettem vámpír. A pontos körülményekre nem emlékszem. Elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Erre jelenleg csak egy módszer jutott eszembe.
Létezik egy blog, melyet állítólag egy vámpír készített. Elég sűrűn feljártam, még mikor ember voltam. Egy szintén nem emberi lénytől, megtudtam mi is az a blog valójában. Az igaz, hogy vámpírok készítették, de azért, hogy az embereket becserkésszék, amolyan önkéntes „véradás”, de itt az ember, a vérvétel után „meghal”. Tudtam, ha meg akarom tudni, hogy ki tett engem vámpírrá, ez az első nyom, amin elindulhatok. Az emberként végzett kutatásaim rengeteget segítettek. A vámpíroknak két csoportjuk van: a „nemes vámpír” és a „szolgavámpír”. A nemes vámpírokat gyakran „kékvérűeknek” is szokták nevezni, mely szintén a nemességre és a tisztaságra utal. A kékvérűek azok, akik képesek továbbadni a vámpírságot, és így szolgavámpírokat létrehozni. Egy szolgából úgy válhat nemes, ha iszik annak a véréből, aki átváltoztatta. Minden nemesnek vannak különleges képességei, ilyen a gondolatolvasás, különböző elemek irányítása stb. Felmentem a blogra, regisztráltam és írtam, hogy közéjük szeretnék tartozni. Gyorsabban válaszoltak, mint hittem. Még csak május közepe van, tehát suliba kell mennem, és itthon sem mondhatok el semmit. Ismét arra kényszerültem, hogy hazudjak. Május utolsó hete egyre közeledett. Most szerda van. Fejben lejátszottam a konkrét tervet. Vagyis csak addig jutottam a tervezéssel, hogy bemegyek a kastélyba, mint egy új társ, hogy ott mi fog történni arra nem is gondoltam. Csak egy a lényeg, hogy bent legyek.
Eljött a várva várt hét. Május utolsó hétfője van. Elindultam suliba, de a dokihoz vettem az irányt. Kiírt egész hétre. Szuper, a suli letudva. Délutánig a városban lógtam, otthon azt hitték, hogy suliban vagyok. Mikor délután hazaértem, lelkesen elkezdtem mesélni, hogy az osztályom nyert egy pályázatot, és így egy hat napos kirándulásra megyünk, és holnap indulunk. Szó nélkül elengedtek. Másnap reggel, az első, Siófokra menő buszra pattantam. Siófokról pedig irány Gödöllő. Van ott egy vár, nem igen látogatják, így kiváló hely a vérszopóknak. Simán beengedtek. Elmondták az alapszabályokat. Alucard a vezér, aki bárkinek is beszél a vámpírokról az embereknek az meghal. Próbáltam nem a tervemre gondolni, mert nem voltam biztos abban, nem-e lesi valaki a gondolataimat. A terem ahová értünk, egy nagy ebédlőre emlékeztetett. A terem végében pedig ott ült a vámpírok vezére, Alucard, aki nem más, mint az első vámpír, Drakula gróf fia. Drakula képességlopó volt. Képes volt megtanulni bármely kékvérűnek a képességeit. Amint beléptem a termembe, hihetetlen fejfájás fogott el. És ekkor váratlan dolog történt. Bár homályosan, de hallottam a mellettem álló vámpír gondolatait. Itt a kastélyban jöttem rá, mi is volt a vér a szám sarkában, azon a reggelen. Vért ittam. Annak a nemesnek a vérét, aki ezt tette velem. Ez azt jelenti, hogy én is nemes vagyok. És rájöttem, mért nem találtam meg eddig a képességemet. Azért, mert én is képességlopó vagyok. Eddig a képességlopás egyetlen vámpírnál fordult elő, és most, én viszem tovább Alucard helyett.
Eljött az este. elvonultam a saját kis szobámba. Mikor beléptem az ajtón, óriási meglepetés ért. Egy fiatal lány ült az ágyam szélén. Körülbelül 17-18 éves lehetett. Vámpír volt. Hosszú, barna haja volt, és világoskék szeme, mely szinte világított. Gyönyörű volt. És túlságosan alázatos.
- Jó estét kívánok! Kérem, ne haragudjon, hogy zavarni merészelem, de úgy éreztem, muszáj önnel beszélnem. Melissa vagyok.
- Nézd, előttem nem kell alázkodnod, és tegez csak nyugodtan.
- Miről szeretnél velem beszélni?
- Én is az akaratom ellenére lettem vámpír. Alucard tett azzá, szolgavámpír vagyok. És nem szeretnék tovább ilyen életet élni.
- Értelek, nyugi, ha rám hallgatsz, akkor nemsokára vége lesz ennek az egésznek.
- Azt teszem, amit te mondasz!
- Én nemessé tudlak tenni. Annyi, hogy innom kell a véredből, utána pedig neked kell innod az enyémből.
- Ha ez az ára, hogy véget érjen ez az egész akkor megteszem.
Félrekotorta a haját a nyakáról. Közelebb hajoltam hozzá. Mutatóujjamat végigsimítottam a nyakán. Hihetetlen vágyat éreztem és már nem csak a vére iránt, és nem csak én. Már a nyakán pihent az ajkam, mikor hirtelen odébb ugrottam.
- Van itt gondolatolvasó?
- Nincs, én, bár szolga vagyok, érzem mások képességét, és vágyait.
- Értem. Szeretnéd, hogy folytassuk?
- Rendben. Vedd le a felsőd!
- Ha véres lesz, egyből rájönnek, hogy már nem vagy szolga.
Mindketten levettük a felsőnket. Ismét a nyakához közeledtem. Az ajkam elérte, majd a két szemfogam átszúrta a gyönyörű bőrét. A vér csorogni kezdett a nyakán, én pedig minden erőmet arra használtam fel, hogy időben le tudjak állni. Végig vigyáztam, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki. Ő következett. Hihetetlenül gyengéd volt. Egymással szemben ültünk. Magamhoz ragadtam és megöleltem.
- Soha többé nem engedem, hogy bajod essen.
- Kérhetnék tőled valamit?
- Én még soha nem voltam… úgy fiúval… szeretném, ha te és én…
- Még fiatal vagy, ráérsz!
- Nem tetszem neked? Mi a baj velem?
- Nem erről van szó! Nincs veled semmi baj…
- Figyu, ezt te sem akarod igazán, csak össze vagy zavarodva!
- De igen! SZERETNÉM, ha megtennéd!
- Na jó! De tényleg ezt szeretnéd?
Gyengéden végigsimítottam az arcát, és csókot leheltem gyönyörű ajkaira. Az ágyra fektettem. Óvatosan levettem róla a nadrágot. Közben apró csókokat adtam a testére. Hogy közben, hogy került le közben rólam a nadrág azt már nem tudom. Végül megtörtént. Mire feleszméltünk, már hanyatt feküdtünk az ágyon. Az ő feje, pedig az én mellkasomon pihent.
- Isteni, köszönöm, hogy vigyáztál rám! Neked is jó volt?
- Az eddigi legjobb. Hibát követtem el.
- Túl közel engedtelek magamhoz, és beléd szerettem.
- És ez mért baj? Én örökké veled szeretnék lenni.
- Örökké, ugyan már. 200 év múlva is ezt fogod mondani?
- Igen! Mért nem vagy hajlandó elfogadni, hogy fontos vagy valakinek?
- Mert még soha nem kerültem ilyen közel senkihez.
Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Egy nap alatt kialakult köztünk az a kötődés, amihez másoknak hetek, vagy hónapok kellenek. Eldöntöttük, hogy ettől a naptól kezdve nincs külön Ő és én, csakis együtt. Hogy ebből hogyan keveredünk ki, azt nem tudom. Egy dologban voltam csak biztos, az életem árán is meg kell védenem Melissát, aki már sokkal többet jelent nekem, mint egy barát. Ez egy új, és igaz szerelem.
Csütörtök reggel van. Már harmadik napja voltam itt a kastélyban. Ma, mint eddigi ittlétem óta, most sem egyedül ébredtem. Melissa még édesen aludt, mikor felébredtem. Éreztem, hogy ma történni fog valami, valami, ami kudarcba dönthet mindent, amit eddig felépítettem.
Halkan másztam ki az ágyból, nehogy Melissa felébredjen. Kint zuhogott az eső. Eddig egy képességet sikerült megszereznem. A tudatom lezárását, mely biztosítja, hogy ne tudjanak olvasni a gondolataimban. Ennek a képességnek is megvannak a maga határai, melyeket mára már annyira sikerült kitolnom, hogy az egész szobámat, és Melissa tudatát is védeni tudom. Ezt a képességet, egy húsz év körüli srác birtokolta. Szerencsére, elég volt egy rövid beszélgetés vele, és máris rám ragadt a képessége. Itt egy vámpírnak két lehetősége van: vagy emberi vért iszik, vagy az úgynevezett vértabletta. A vértablettát vízben kell feloldani, de íze fel sem ér az emberi vérével, bár ezt csak illat alapján tudom. Még soha nem voltam képes emberi vért inni, pedig lett volna alkalmam, de megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint a többi vérszopó. Kicsit elmerengtem az esőt bámulva.
- Kaname, nem bújnál még egy kicsit vissza? Kint úgyis szakad az eső. Valami baj van?
- Látom, hogy bánt valami, nekem elmondhatod!
- Rossz érzésem van. Valami nincs rendben.
- Ne aggódj, biztos az idő teszi.
Visszabújtam az ágyba. Melissa átkarolt és a mellkasomra tette a fejét, az én kezem pedig az oldalán pihent. Együtt néztük az ablakon folydogáló esőcseppeket. Nem tudom meddig feküdtünk, így szótlanul. Végül én indultam el elsőként. Öltözködni kezdtem. Már rajtam volt a nadrág mikor Melissa odajött és kezét végigsimította a mellkasomon. Az arcomhoz hajolt, hogy megcsókoljon. Ekkor vettem észre, hogy valaki áll az ajtóm előtt. Melissát eltoltam magamtól. Teljes lendülettel rontottam az ajtó felé. A következő pillanatban már az ajtóval szembeni falnak feszülve állt egy kb. 25 év körüli vámpír srác, a kezem pedig a torkát markolta.
- Ki vagy? És miért leskelődsz te rohadék?
- Kérlek, ne rám haragudj! Alucard bízott meg, hogy figyeljelek. Azt mondta, túl sokat vagy Melissával.
- Mondd meg Alucardnak, hogy Melissával együtt vagyunk, és ehhez senkinek semmi köze! És most tűnj a szemem elől, és nem szeretném még egyszer meglátni, hogy utánam, vagy Melissa után kémkedsz!
Miután a vérszopó lelépett, visszamentem a szobámba. Odaléptem Melissához, megfogtam a kezét és mélyen a szemébe néztem. Félelem tükröződött vissza a szeméből.
- Nekem legkésőbb vasárnap délelőtt el kell mennem.
- Kérlek, ne hagyj itt egyedül!
- Nincs más választásom ezt te is tudod!
- Tudom, de akkor is…! Én nem fogom itt kibírni nélküled.
- Na jó, még van három napunk, valamit majd csak kitalálunk. Most megyek, beszélek Alucarddal.
Megcsókoltuk egymást, majd elindultam Alucardhoz, Melissa meg a szobámba maradt, és magára zárta az ajtót, ahogy kértem. Alucard szobája a kastély legfelső emeletén volt. Elég zaklatott voltam, és nem csak a leskelődés miatt. Melissa miatt aggódtam. Sokat jelent nekem, de nem sok reményt látok arra, hogy velem jöhessen a lakhelyemre. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Mikor felértem, megtorpantam az ajtó előtt. Erőt vettem magamon és bekopogtam.
- Te vagy az Kaname? Jó, hogy jössz, ma mindenképp megkerestelek volna.
- Jó, előbb viszont én akarok beszélni veled! Mi az, hogy rám küldöd az embereidet, hogy figyeljenek? Semmi közöd hozzá, hogy kivel, hol és mit csinálok.
- Túl indulatos vagy. Jogom van tudni, hogy az én kastélyomba ki és mit csinál!
- Nyugi, nem sokáig leszünk itt!
- Hogy érted azt, hogy leszünk?
- Vasárnap délelőtt elmegyünk, Melissával együtt. És örülnék, ha addig leszállnál rólunk az embereiddel együtt. Miről is akartál velem beszélni?
- Nem tudod, hogy lettél az, ami vagy igaz? Azon az éjszakán én voltam az, aki ivott a véredből. De te megleptél. Hihetetlenül gyorsan feleszméltél. Megragadtad az oldalamon lógó tőrt, és teljes erőből vágtad bele a nyakamba. Mivel nem voltál magadnál így elvétetted a célzást, és pusztán az ütőeret sikerült megsebezned. A csorgadozó vérből pedig inni kezdtél. Miután megszereztem a tőrt, kétszer beléd szúrtam majd leléptem. Azt hittem meghaltál. Mikor megtudtam, hogy közénk akarsz tartozni, hihetetlenül örültem. Viszont az eddigi viselkedésed nem igen tetszett. Ma fogom eldönteni, hogy életben maradsz vagy meghalsz.
- Ha közénk akarsz tartozni, akkor nem élhetsz örökké vértablettán. Ma embervért kell innod!
- De igen, ma délben, az ebédlőbe, behoznak egy embert, és neked és Melissának kell megölnötök, méghozzá úgy, hogy kiszívjátok a vérét. Ha nem teszitek meg, akkor meg kell, hogy öljelek titeket. Tehát?
- Oké, de vasárnap én is és Melissa is elmegyünk. És a következő embered, akit ránk küldesz, nem biztos, hogy életben marad. Akkor délben. Na csá!
Futva mentem le a lépcsőn. Mikor a szobámhoz értem, feltépte az ajtót. Melissa az ágyon ült. Az ajtót olyan erővel csaptam be, hogy az a csoda, hogy nem tört ki. Az ablakhoz mentem. A kezem remegett a dühtől, az arcom pedig vérvörös volt a fénytől. Melissa odajött hozzám, és hátulról átkarolt.
- Te ittál már ember vért?
- Igen, mikor idekerültem, nem volt más választásom, egyszer innom kellett.
- Két lehetőségünk van. Délben az ebédlőbe, behoznak egy embert, és innunk kell a véréből, különben…
- Értem. És most, hogyan tovább?
- Nem tudom! Asszem nincs más választásunk, mint inni abból a szerencsétlen emberből, és vasárnap lelépni innen. Amit akartam, már úgy is megtudtam, még a képességeket kell ellopnom.
- Rendben, én azt teszem, amit te mondasz. Szeretnél beszélni, arról amit most megtudtál?
- Most inkább nem, ugye nem haragszol?
- Neked van vámpír rokonod, barátod?
- Csak egy, te vagy az egyetlen.
- Értem. Most kell döntened.
- Ha úgy döntesz, hogy tényleg velem maradsz, akkor fel kell készülnöd arra, hogy saját fajtánkat kell megölnünk, és nem biztos, hogy életben maradunk.
- Megmondtam nem, én veled szeretnék lenni örökké, még akkor is, ha ez az örökké csak pár nap, vagy hét.
- Oké, mivel idő kell, hogy lemásoljam a képességeiket, így délben innunk kell a vérből.
- Ha nincs más választás.
Felmentem a kastély tetejére. Kicsit még csúszós volt a reggeli esőtől. Nyugalomra volt szükségem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni ezek után. 11 óra volt mikor az órámra pillantottam. Lassan indulnom kéne Melissához. Kelet felé pillantottam. Ekkor láttam meg egy rózsabokrot. Fekete rózsa volt. Az elmúlás jele. Mióta az eszemet tudom, ez a kedvenc virágom. Három szálat letéptem, és elindultam megkeresni Melissát. A szobájában volt. Az ajtaja résnyire volt nyitva. Kopogás nélkül mentem be. Melissa egy széken ülve nézegette a nyakláncát. Ez a nyaklánc nagyon sokat jelentett neki. Melissát kiskora óta az édesanyja nevelte. A nyakláncot a 10. születésnapjára kapta tőle. Melissa 15 éves volt, mikor édesanyja meghalt. Vámpírok ölték meg. Melissát akkor hozták ide. Azóta gyűlöli a vérszívókat. Oldalról odaléptem hozzá, átkaroltam és megcsókoltam. Lehet, hogy ez volt az utolsó csókunk. Nekiadtam egy szál rózsát.
- Köszönöm! Fekete rózsa, az elmúlás jelképe…
- Igen, nem tudhatjuk mi fog velünk történni.
- Bármi is történik, én boldogan halok meg, mert ez az idő, amit veled töltöttem, kárpótol mindenért.
- Indulnunk kell! Felkészültél?
Kézen fogva mentünk le az ebédlőbe. Mikor leértünk, már mindenki ott volt. Alucard, szokásához híven, a terem végében ült. Mikor kicsit beljebb léptünk, Alucard felállt.
Néma, baljós csend ülte be a termet. Éreztem, ahogy reszket Melissa keze. Éreztem, ahogy az egyik idősebb vámpír olvasni próbált, először Melissa, majd az én gondolataimban. Kihasználtam az alkalmat, hogy lemásoljam a gondolatolvasást. Alucard pedig folyatta a beszédjét.
- Mint azt már biztos hallottátok, azért gyűltünk ma össze, hogy beavassuk közénk Melissát és Kanamét. Mondanom sem kell, mekkora jelentősége van a beavatásnak. Aki nem jut túl a beavatáson, az az életével fizet. Hozzátok be!
Melissával egymásra néztünk. Még mindig ott volt a kezében a rózsa, és az enyémben is ott pihent a két szál. És eljött az idő. Egy fiatal lányt hoztak be. Olyan 13-14 éves lehetett. A szép barna szeme csupa könny volt, és tele volt félelemmel. Az Ő vérét kell vennünk, különben a vérszopók veszik a miénket.
- Kaname, Melissa, gyertek csak.
Szólt Alucard. Én léptem oda elsőként. Haját elsöpörtem a nyakáról. – Hidd el, nem önszántamból teszem. Csak ennyit bírtam neki mondani. Nem mertem a szemébe nézni. Ajkam a nyakára tapasztottam, és a szemfogaimmal átszúrtam gyenge bőrét. A vér csorogni kezdett, a lány pedig halkan felnyögött. A vére hihetetlenül finom és mámorító volt. A vértabletta közelébe sem férkőzhetett. Nagyjából 1 perce szívhattam a vérét, mikor megálljt parancsoltam magamnak. A lány még élt, de már nem volt magánál. Melissa következett. Ő is leállt kb. egy perc alatt. A lány pedig meghalt. Alucardhoz fordultam.
- Szeretném a lányt eltemetni a kastély udvarában.
- Rendben, ha ez a kívánságod.
Felemeltem a lány holttestét. A kastély udvarában volt egy mandulafa, oda temettem el. Csak én és Melissa voltunk ott a temetésnél. Bár nem ismertük a lányt, mindkettőnk szeméből patakokban folytak könnyek. Melissa keresett egy üvegvázát, én pedig beletettem a nálam lévő két rózsából egyet, amit neki szedtem.
Ezen is túlestem. Életemben először ittam emberi vért. Az első csepp vér minden vámpír számára felejthetetlen. Mámorító és mégis ijesztő. Ahogy a vér csorgadozni kezd az ember nyakán, és a vámpír a nyelvével megízleli az első vércseppet.
A napok egyre lassabban telnek itt a kastélyban. A képességemnek, mely a képességlopás, igen nagy hasznát vettem. Már nem csak gondolatot tudok olvasni és lezárni, a jeget is uralni tudom. Szombat reggel van. A rózsák a vázában kezdenek hervadni. Nem hoztam újat. Holnap úgyis el kell mennünk. Nekem is és Melissának is. A lány sírjára, akit meg kellett ölnünk, minden nap vittem frisset. Ez a minimum, amit megérdemel.
Sikerült megtudnom, hogy a kastélyban van egy könyvtár, amely a vámpírok történelmével foglalkozik. Úgy döntöttem, ma éjjel lemegyek oda. Lent van elzárva, valahol a pince alatt. Gondosan ügyelnek rá, nehogy valaki rátaláljon. Itt talán találok valamit Melissa múltjáról is. Nem hiszem, hogy Őt is Alucard változtatta át. Nem emlékszik semmire a kastélyba kerülésén kívül. Sokkal másabb, még a vére illata is. És semmilyen speciális képessége sincs. Miközben töprengtem, Melissa kilépet a fürdőből. Ahogy ott állt, hihetetlenül gyönyörű volt. Fényes barna haja, a derekát érte, világoskék szeme pedig hihetetlenül vidám. Odalépett hozzám, és csókkal köszöntöttük egymást.
- Olyan jó, hogy legalább te mellettem vagy.
- Megmondtam, többé nem hagyom, hogy bárki bántson téged.
- Nyugi, velük nem lesz gond, szívesen látnak majd.
- Oké, de én azért kicsit félek.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Este lemegyek a könyvtárba.
- Azt nem lehet, nem tudom mi vár ott lent. Nem szeretném, hogy bajod essen.
- Nincs de, egyedül megyek!
- Kérhetek egy szívességet?
Lementem egy kis vízért, és vértablettából is jóval többet hoztam a szokásosnál. Kelleni fog, ha visszatérek az „emberi” életemhez. Út közben azon gondolkoztam, ha megkérdezné valaki, hogy megbántam-e hogy vámpír vagyok, akkor mit felelnék. A vámpír léttel együtt jár az erő, a gyorsaság, a különleges képességek, és az örök élet. A másik oldalon viszont ott a vérszomj, a félelem a lebukástól, a folyamatos veszély, melytől a családom sincs biztonságban. Ha mindent összevetek, asszem nem bántam meg. A családomat meg tudom védeni, a vérszomj pedig leküzdhető. Nem utolsó szempontként pedig itt van Melissa, aki nélkül nem tudnék többé élni. És itt kezdődik az, mikor hátrány az örök élet. Ha Melissával történne valami, valószínűleg magammal is végeznék.
A nap hátralévő része elég unalmasan telt. A lány sírjához ebéd után mentünk ki. Melissával a szabadban töltöttük az egész napot. Megmutattam neki a kastély tetejét, ahová akkor szoktam feljönni, mikor magányra vágyok. Most viszont minden más volt. Nem hagytuk, hogy bármi is beárnyékolja ezt a csodás délutánt. Engedtük, hogy az érzéseink, és a vágyaink kapják meg a főszerepet. Nem törődtünk senkivel és semmivel, csak azzal, hogy mindkettőnknek jó legyen. Hogy pontosan mennyit töltöttünk a tetőn azt nem tudom. Visszavonultunk a kis vackomba. Megkértem Melissát, hogy csomagoljon össze, mert a mai éjszaka után, nem biztos, hogy maradhatunk holnapig.
Megvártam még mindenki elalszik. Odaléptem Melissához, egy csókot leheltem mámorító ajkaira és elindultam.
A kastély teljesen kihalt volt. Még jó, hogy a vámpíroknak jók az érzékei, mert teljesen sötétben kellett lennem nehogy lebukjak. Egy nagyon hosszú lépcsősor vezetett le a pincébe, onnan pedig a könyvtárba. A lépcső aljára érve, egy hatalmas ajtó ált előttem. Még egyszer hátranéztem, nagy levegőt vettem, lenyomtam a kilincset, de ahogy sejtettem, az ajtó zárva volt. Mivel tudom formálni a jeget így a zár nem sokáig állt ellen. Belöktem az ajtót. Erőt vettem magamon, és beléptem. Egy tágas teremben találtam magam. Becsuktam az ajtót magam mögött. Hirtelen fény gyúlt. Egy pillanatra be kellett hunynom a szemem. Sajnos a hirtelen fényváltozást a mi szemünk sem viseli jól. Miután kinyitottam a szemem, próbáltam mindent alaposan szemügyre venni. A falak mentén végig könyvespolcok állnak. A terem közepén egy kőoszlop állt, körbe gyertyákkal. Nekem kb. a mellkasomig ért. Egy hatalmas könyv volt rajta. Odaléptem és közelebbről is szemügyre vettem. A könyv átlói mentén lánc futott végig és egyetlen hatalmas lakat kapcsolta össze végeit, és zárta le a könyvet. A könyvet por fedte. Valószínűleg évszázadok óta nem nyitották ki. Fölé hajoltam és lefújtam róla a hatalmas pormennyiséget. A borítója bőrből készült, színe pedig a vérre emlékeztetett. A címnek szánt két sor aranysárgán ragyogott:
a kékvérűek élete, szabályaik”.
Letéptem a könyvről a láncot, majd remegő kézzel felemeltem a kőoszlopról. Rögtön leghátul nyitottam ki. A legutolsó írott oldal alján a következő évszám állt: 1654. Drakula is ekkor halt meg. Tudtam, hogy ebben a könyvben, minden, addig született nemes vámpír bent van. Ha Melissának köze volt Drakulához, ebben a könyvben megtalálom, ki is Ő. A többi könyv már nem is érdekelt. Elindultam az ajtó felé a könyvel. Az ajtónál két vámpír várt. Mindkettőnek harci képességei voltak. Az egyik a jeget uralta, akár csak én, a másik pedig a tüzet.
- Kicsit nagy a szád, nem?
- Majd pont két, ilyen rohadék mondja meg, hogy- Tedd le azt a könyvet és gyere velünk!
A választ már nem tudtam meg, ugyanis a következő pillanatban már egy jeges kéz markolta a torkomat. Két választásom volt, vagy bevetem a képességem és lebukok, vagy hagyom, hogy megöljenek. A végeredmény ugyanaz, én és Melissa is meghalunk. Az első lehetőséget választottam. Tőrt formáltam a jégből és teljes erőből a torkába szúrtam a fogva tartómnak. Ő is a jeget uralta így a következő ellenfél húzósabb lesz. Amint földet értem, már ugrottam is a rohadék torkának. A tűz és a jég harca. Lerúgott magáról. A szemközti falnak csapódtam, és tűzgolyók repültek felém. A jégfalam megvédett. Következő támadását puszta kézzel indította. Teljes erővel vetődött felém. Ezt kellett kihasználnom. Újabb falat húztam, de ezúttal teli tüskékkel. Esélye sem volt. A tüskék átlyukasztották a testét. A vére csorogni kezdett. Sietnem kellett. Gyorsan ittam a véréből annyit, hogy szert tegyek a képességére, majd elégettem a hulláikat, és Melissa szobájába vettem az irányt. Betörtem Melissa ajtaját. Ő az ablaknál várt engem. Amint beléptem, odajött hozzám és átkarolt.
- Sietnünk kell, nincs vesztegetni való időnk!
Eltoltam magamtól, felkaptam a holminkat, és elindultunk. Sikeresen kiértünk a kastélyból. Lerohantunk az állomásra, és a legközelebbi vonattal irány Siófok, majd onnan busszal, Iregszemcse. Út közben mindent elmondtam Melissának, ami lent történt, majd egymást átkarolva végigaludtuk az egész utat.
